Az utolsó tíz évem alvásmintája alapján simán szerepet kellene kapnom a következő részben.
---
A Rémálom az Elm utcában értelmezhető úgy is, mint a plátói szerelem szimbolikus bemutatása.
Éjjel nem tudsz aludni Miatta, csak Rá tudsz gondolni, ha lehunyod a szemed. S ha elalszol, akár az iskolapadra könyökölve is, megint csak Őt látod mindenütt. De mindig felébredsz, mielőtt egymáséi lehetnétek.
S persze szeretnéd az álmaidból átrántani a valóságba, ha lenne hozzá merszed.
Nancy Thompson a film végén kimászott a friendzone-ból, amikor összeszorított fogakkal átrángatta Freddy-t a képzeletből a mindennapokba.
A valóságba, ami aztán arcul is ütötte és rövid idő után szakítottak.
Mert hát a plátói szerelem tárgya nem több, mint idea, ami mindig tökéletesebb, mint a valóság.
Sajnos Freddy sem felelt meg Nancy elvárásainak.
Pedig igazán igyekszik, sosem végez pongyola munkát... Szeret választékosan beszélni, s még azokkal is mindig kesztyűs kézzel bánik, akiket nem szeret.
Talán a közvetlenül együtt töltött idő alatt kiderült, hogy nem elég gyengéd ágyban, a humora hagy maga után némi keserű szájízt és az a kis seb az arcán közelről mégsem annyira tolerálható.
Öröm az ürömben, hogy mindketten továbbléptek. Nancy kihagyott pár epizódot, majd sikeres, s még mindig gyönyörű családanyává érett.
Freddy-t jobban megviselte a dolog, mert bár egy időre önmagára talált gimis fiúk és kiskorú nevelőintézetesek között, egyik kapcsolata sem bizonyult tartósnak. Még Jason karjaiban sem lelt megváltásra.
Ó, szegény fiú!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése