Közben megnéztem és még 2013. december 24-én vettem meg a játékot, szóval megvan a 8 hónap...
Jó sokáig tartott.
De persze nem véletlenül. Játék közben sokszor éreztem azt, hogy én az életben SOHA többé nem fogok jrpg-zni. Ezt erősítette az is, hogy párhuzamosan nekiültem újrajátszani a Final Fantasy IX-et és mindkét játéknál kiborított a harcrendszer kötöttsége. Ami persze megvolt régen is, csak régen (PSOne idők végéig) sokkal jobban el tudott varázsolni egy-egy mesevilág, úgy ahogy ma már nem. Mert mára már réges rég elérhetővé váltak a japán rajzfilmek vagy bármilyen fantasztikus irodalom, film.
A két játék harcrendszere eltér ugyan, de ugyanaz a baj velük: előre le van zsírozva, hogy mit kell csinálnia a játékosnak a sikerhez.
Az FFIX-ben neki kell esni a jó tárgyak és kék varázslatok kilopkodásának, amihez le kell gyengíteni az ellenfelet és ezért folyamatosan figyelni kell arra, hogy a sikeres megszerzésig meg ne haljanak.
A Persona 4-ben pedig meg kell nézni, hogy mi az ellenfél gyengéje, azt elsütni rá és aztán kicsi a rakást játszani. Egyszerű gombnyomkodás az egész és ahogy halad előre az ember, úgy lesz könnyebb és monotonabb.
Mindezen az egykaptafa dungeönök sem segítenek persze.
Akkor most ide feljegyzem magamnak: egy életre el kellene törölni a gyógyitalokat meg a pluszos kardokat a videojátékokból. :)
A játékban rengeteg jó dolog is szerepel, de ezek nagy része olyasmi, ami nem igényel játékot, elég/sokkal jobb lett volna ebből egy rendes rajzfilm. (Asszem lett belőle az is később)
Mert a zene kiváló, minden gyönyörűen van megrajzolva, Inaba totálisan visszaadta azt a modern japán városkát, amit ismerek és a karakterek közti kommunikáció, a kis helyzetkomikumok is nagyon jók, a Golden verzióhoz csapott Jung féle pszichológia órák pedig zseniálisak, felkeltik az ilyesmiről soha nem tanult ember érdeklődését. A tanórákon is sok olyan dolog derül ki, ami érdekes és izgalmas. Nem tudtam például, hogy a piramisokat nem rabszolgák építették...
A játék elején meglepően jó volt, ahogy a játék lereagált néhány interakciót (figyelte, hogy a játékosnak Chie vagy Yukiko tetszik-e jobban) és időnként bedobott egy olyan kommentet, hogy "éjjel álmodban luchador álarcban bírkóztatok Chiével". Később sajnos ez nagyon megritkult, pedig csodálatos lenne egy olyan játék, aminél továbblépnek a tipikus, {{{van négy-öt megszerezhető "hűtőmágnes" barátnő, akik pár pozitív párbeszédes válasz után örökre a nyakadba kapaszkodnak}}} rendszeren. (Ehhez mondjuk kellene egy olyan szintű pszichológus csapat, ami a Doki Doki Universe-en dolgozhatott, de erről majd máskor)
Nagyon kellemes, hogy a karakterek kommentálják egymás állapotát, ezzel figyelmeztetve a játékost arra, hogy valakit gyógyítani vagy buffolni kellene, s mindez még változatoan is történik.
Az egymás kisegítése a negatív hatásokból (enerváltság, k.o., stb.) is jó, de mivel automatikusan történik és a karakterek közti kapcsolat fejlődésével lesz egyre inkább automatikusabb pontosan a legrosszabb dolgot csinálja, amit egy játék csinálhat és szokott is csinálni, főleg ha rpg.
Ez nem más, mint az, hogy a játékban a karakter (vagy a példánál maradva a csapat együttműködése) fejlődik, erősebb lesz, s ezáltal a kihívás csökken, a játék (karakterek) elvégzi a játékos feladatát.
Mert miért is jó nekem az, ha 3x akkorát tudok sebezni és azzal meg tudok ölni egy 3x akkora szörnyet, ha mindezt ugyanazzal a monoton gombnyomogatással kell végigcsinálnom?
(Semmiért sem jó, rohadt unalmas...)
A történet egyébként egész jó, a tiniszerelem, meg szégyellősködés stb. iskolás témák, mint a lányok szobájába lopakodás az osztálykiránduláson is eltaláltak, de azt, hogy végig kell nyomogatni két hónapnyi iskolába járást két olyan sztori mérföldkő között, amikor történik előrelépés, na az számomra már megbocsáthatatlanul unalmas. Ezek azok a pontok, amikor robotmunkával erősíti a karaktereit az ember, csak épp nem dungeönben grindeléssel, hanem randizással és esti könyvolvasással/alkalmi munkákkal.
A játék egyetlen igazi ügyességet igénylő pontja az volt, hogy az ellenfelekkel való harcba bocsátkozás előtt azok hátába lehetett kerülni és rájuk verni karddal. Ha ez sikerült, akkor kapott egy jutalom kört a játékos. Sajnos ebbe is nagyon könnyen bele lehetett szokni.
Persze rpg-ről beszélünk, ami szándékosan nem ügyességi játék, de akkor is nagyobb hangsúlyt kellene fektetniük a játékos leleményességére, mint a szintjére. Voltak már erre jó példák, s persze benne lehet ebben az is, hogy a Personáknak van már egy hagyománya, nem tudom, én ezzel a résszel kezdtem.
De ha újra rpg-zésre adom a fejemet, az akkor már inkább olyan lesz, mint a Wizardry Tales of the Forsaken Land vagy valamiféle táblás srpg, illetve a már el is kezdett Ys: Memories of Celceta féle ügyességi/rpg hibrid.
Emlékezetes jrpg volt, de még egyszer nem lennék képes végigjátszani egy ilyet.
Szerencsére pont ezzel a karakter felhozatallal készült egy verekedős játék is, azt mindenképp kipróbálom most már.
