SUPERMAN ÉS A JÁTÉKÚJSÁGÍRÁS

Már jó ideje leszarom a játékújságírást. Elég csak arra gondolnom, hogy bár az elején igazi élménybeszámolókkal kezdtem én is, aztán valahogy eljutottam a kritikához és objektivitásra törekvéshez, de ebből csak baj lett: "-Ne számolj be tényekről, neked csak véleményed lehet!" - jöttek a jótanácsok, meg az, hogy nyilván kiégtem, kevés a punci, depis vagyok és ezért nem adom meg azt a szép nyolcast. Szóval elég erre gondolni és arra, ami előtte és utána is volt: arra, hogy a pontszámokat átírták a főszerkesztők. Vagy feljebb tolták, hogy ne sértődjenek meg a fanok, vagy lejjebb vették, mert mégis, ez csak valami retro izé, nem lehet tökéletes. Tényleg úgy vagyok vele, hogy leszarom. Képtelen vagyok elolvasni a játékteszteket. Nem tudnak hasznos infót nyújtani egy ideje és emiatt nem érdekelnek. De amikor ezt a képregényt olvastam tegnap, akkor eszembe jutott, hogy mennyire és hogyan utáltam meg az egészet. S mindez nem kevés mosolyt csalt az arcomra. 

ROLLERS OF THE REALM

Történt az a furcsa eset, hogy elkövettem egy cikket az új konzolmagazin második számában.
Már eleve az egész így alakulása vicces eset. Írhattam volna valamit, én pedig épp a Legend of Korrával játszottam, de annyira nem volt izgalmas alapanyag számomra, hogy aztán több legyen belőle egy blogbejegyzésnél. Ezután a nagyon várt és sajnos ígéreteket be nem váltó Rollers of the Realmmel játszottam. Na ezzel kapcsolatban már kicsit komolyabb mondanivalóm is volt, de már eleve blogbejegyzésnek szántam. Aztán úgy gondoltam, hogy egy barátom számára inkább megdolgozom játéktesztnek, amolyan szemléltető példának arra, hogy szerintem milyen is kellene legyen egy ilyen iromány. Nem a kezdő és zárópoénokra gondolok itt, hanem arra, hogy a cikk tárgyát képző játéktól függetlenül lehet érdekes olvasmány valami - azok számára, akiket nem csak az érdekel, hogy elég faszagyerek-e a szerző és hány pontot ad, hanem az is, hogy milyen összefüggések alapján teszi azt.

A cél ez utóbbi volt, bár nem vagyok biztos benne, hogy ez sokaknak leesik és nem csak azt látják benne, hogy értékes papírfelületet vesz el valami mástól, ami jobb vagy népszerűbb.

Mondjuk erről aztán teljesen más a véleményem.
Fél oldalban is lehet több feleslegeset írni, mint egy tíz oldalas, érdekes értekezésben. Ezért is furcsa, hogy az idők kezdete óta karakterszámra pénzelik a cikkeket, nem minőségre.

Másik oldalról meg nem tudhatom, hogy mivel lehet jól értékesíteni egy ilyen magazint. Biztos vannak olyanok, akik élvezik az irodalmiasra vett bevezetőket arról, hogyan huhognak a huhogányok egy horrorjáték introjában vagy sikoltoznak a kardok egy kardozóséban.

Mindezt mondjuk nem az új magazin cikkjeivel kapcsolatban írom, mert abból nem sokat olvastam eddig. Az első számból mondjuk úgy, hogy Komédiás írásait kifejezetten élveztem és bár tartalmilag nekem semmi újat nem mondott (furcsa lenne), nagyon jól olvasható volt a japános cikk is. A többi játék vagy nem érdekelt, vagy az online cikkeknél bevett módon csak gyorsan átfutottam bennük a leírásokat és az értékelő részek elolvasására szorítkoztam.
A második számot meg már napok óta pakolgatom jobbra-balra, de feszített munka és edzés mellett feszített Neptuniázásban volt részem. Majd karácsonykor, a családi ház csendjében megvizsgálom, mit is hoztak össze a többiek.

Hogy mi lesz a következő?
Fogalmam sincs. Igazából örülök, hogy van írott magazin és alkalomadtán szívesen hozzáteszek én is. De még azt sem tudom, hogy mivel fogok játszani a következő időszakban. Ha esetleg a Neptunia 2-vel és Criminal Girlsszel, akkor kapni fog a jrpg pár megérdemelt pofont és simogatást.

KÖLTŐI KÉRDÉS

- Hogy van az, hogy az új videojáték magazint egyre többen vesézik ki, cikkről cikkre haladva, mind tartalmilag és stílusában, az online játékteszteket meg szinte sosem?

VALKŰRÖK ÉNEKE

Ma reggel hajszállal voltam több száznál. Itthon, a tíz éve használt mérlegemen.

Este az edzőteremben pedig 104,5-nél állt meg a számláló.

Ennyi a különbség a mérési pontosságok közt az konditermi mérleg javára és hát olyan 1-1.5 kiló lehet a futócipő, ruha, napközben elfogyasztott kaja/pia, meg a rámragadt kosz.

Mindegy, olyan nyolc éve lehettem ebben a súlyban, ami bár az elveszett időt nem hozza vissza, a koromat sem csökkenti,
de mindenképp fiatalít.

Az edzőterem egyébként kifejezetten jó önismereti szakkörnek is.

Emlékeztet arra, hogy mennyire könnyen társít képzeteket az ember mindenhez.

Nyomom fent a gépen ötösben a gyaloglást, de már 7-8-as emelkedőn, mert a pulzusom, ami szeptemberben még közel 130 kiló mellett 140-en startolt, most nem akar  100 fölé menni, még a szemben elém táruló látványtól sem.

Odaát, pár méterre épp egy fiatal lány pumpálja a taposógépet kíméletlenül, mint egy igazi bajnok.

Látszik, hogy szenved, de kitart és kitart.

Én meg csak ámuldozom, hogy mit csinál, mert teljesen hibátlanul néz ki. Ez biztos, többször is használtam a szemrevételes ellenőrzési módszert.

Előre programozott eszköz módjára a két dolgot gyorsan össze is párosítja az agyam: a kifogásolhatatlan alak, a tündéri, ártatlan arcocska és a feleslegesnek tűnő harcban való küzdelem és kitartás már-már egy valkűrt varázsol elém, annyi szépséghibával, hogy azokat mindig is szőke hajjal szoktam magam előtt látni, ez meg fekete.

Persze nekem a fekete az egyik kedvenc hajszínem.

Aztán sok-sok perccel később megjelenik a barátnője, hogy mehetnek a következő gyakorlatra.

Ekkor a lány kecsesen, könnyedén leszökken a gépről.

MAJD MEGSZÓLAL...

Nem kell mondanom, hogy a szférák zenéje, a tiszta vizű, csobogó patakok csillingelő dallama elmaradt.

Ez egy teljesen másfajta villamcsapás volt.

Kicsit túlzok persze, mert nem volt rettenetesen buta, csak egy csöppecskét közönséges.

Az eszménykép viszont gyorsabban tört ezer szilánkra, semmint pisloghattam volna egyet.

...

Éveken át hallgattam azt, hogy a játéktesztelés csak szubjektív lehet. Mindenkinek más tetszik, ami az egyik embernek kiváló, az a másik embernek unalmas. Mert mások vagyunk.

Pedig nem.
Vannak fatuskó emberek és vannak néha Albert Einsteinek, igen.

De a  legtöbb ember agya ugyanolyan.

A legtöbb ember ugyanazon nevelkedett és ugyanazok az eszményképei, ideái.

Annyira biztosan, hogy az ok-okozati összefüggéseket azonosan tudjuk látni.

De a legtöbb ember sajnos nem szereti elválasztani a vágyait és a valóságot.

A hozzáérteni akarást a lenne még hova fejlődnitől.
Nem hallják a köhögő motorhangot, csak a valkűrök énekét.

Majd csak a szerelem múltával, pár évvel a 8 pontos szörnyszülött világrahozása után.

Az ilyen démonokat csak önkritikával lehet elűzni.

Ráfogni, hogy néhány éve még más volt a világ... 

Nem több, mint a legkényelmesebb kifogás.

Nem tobb, mint "holnap" kezdeni el fogyókúrázni.