PERSONA 4 GOLDEN

Január 2-ai az első, Persona 4-gyel kapcsolatos tweetem, feltehetően aznap kezdtem el játszani vele. A végét pedig tegnap, azaz augusztus 24-én láttam. Ez egy hét híján 8 hónap, játékidőt tekintve pedig 105 óra (majd javítom, ha megnéztem pontosan mennyi volt)
Közben megnéztem és még 2013. december 24-én vettem meg a játékot, szóval megvan a 8 hónap...

Jó sokáig tartott.

De persze nem véletlenül. Játék közben sokszor éreztem azt, hogy én az életben SOHA többé nem fogok jrpg-zni. Ezt erősítette az is, hogy párhuzamosan nekiültem újrajátszani a Final Fantasy IX-et és mindkét játéknál kiborított a harcrendszer kötöttsége. Ami persze megvolt régen is, csak régen (PSOne idők végéig) sokkal jobban el tudott varázsolni egy-egy mesevilág, úgy ahogy ma már nem. Mert mára már réges rég elérhetővé váltak a japán rajzfilmek vagy bármilyen fantasztikus irodalom, film.

A két játék harcrendszere eltér ugyan, de ugyanaz a baj velük: előre le van zsírozva, hogy mit kell csinálnia a játékosnak a sikerhez.
Az FFIX-ben neki kell esni a jó tárgyak és kék varázslatok kilopkodásának, amihez le kell gyengíteni az ellenfelet és ezért folyamatosan figyelni kell arra, hogy a sikeres megszerzésig meg ne haljanak.
A Persona 4-ben pedig meg kell nézni, hogy mi az ellenfél gyengéje, azt elsütni rá és aztán kicsi a rakást játszani. Egyszerű gombnyomkodás az egész és ahogy halad előre az ember, úgy lesz könnyebb és monotonabb.
Mindezen az egykaptafa dungeönök sem segítenek persze.

Akkor most ide feljegyzem magamnak: egy életre el kellene törölni a gyógyitalokat meg a pluszos kardokat a videojátékokból. :)

A játékban rengeteg jó dolog is szerepel, de ezek nagy része olyasmi, ami nem igényel játékot, elég/sokkal jobb lett volna ebből egy rendes rajzfilm. (Asszem lett belőle az is később)
Mert a zene kiváló, minden gyönyörűen van megrajzolva, Inaba totálisan visszaadta azt a modern japán városkát, amit ismerek és a karakterek közti kommunikáció, a kis helyzetkomikumok is nagyon jók, a Golden verzióhoz csapott Jung féle pszichológia órák pedig zseniálisak, felkeltik az ilyesmiről soha nem tanult ember érdeklődését. A tanórákon is sok olyan dolog derül ki, ami érdekes és izgalmas. Nem tudtam például, hogy a piramisokat nem rabszolgák építették...

A játék elején meglepően jó volt, ahogy a játék lereagált néhány interakciót (figyelte, hogy a játékosnak Chie vagy Yukiko tetszik-e jobban) és időnként bedobott egy olyan kommentet, hogy "éjjel álmodban luchador álarcban bírkóztatok Chiével". Később sajnos ez nagyon megritkult, pedig csodálatos lenne egy olyan játék, aminél továbblépnek a tipikus, {{{van négy-öt megszerezhető "hűtőmágnes" barátnő, akik pár pozitív párbeszédes válasz után örökre a nyakadba kapaszkodnak}}} rendszeren. (Ehhez mondjuk kellene egy olyan szintű pszichológus csapat, ami a Doki Doki Universe-en dolgozhatott, de erről majd máskor)
Nagyon kellemes, hogy a karakterek kommentálják egymás állapotát, ezzel figyelmeztetve a játékost arra, hogy valakit gyógyítani vagy buffolni kellene, s mindez még változatoan is történik.
Az egymás kisegítése a negatív hatásokból (enerváltság, k.o., stb.) is jó, de mivel automatikusan történik és a karakterek közti kapcsolat fejlődésével lesz egyre inkább automatikusabb pontosan a legrosszabb dolgot csinálja, amit egy játék csinálhat és szokott is csinálni, főleg ha rpg.

Ez nem más, mint az, hogy a játékban a karakter (vagy a példánál maradva a csapat együttműködése) fejlődik, erősebb lesz, s ezáltal a kihívás csökken, a játék (karakterek) elvégzi a játékos feladatát.
Mert miért is jó nekem az, ha 3x akkorát tudok sebezni és azzal meg tudok ölni egy 3x akkora szörnyet, ha mindezt ugyanazzal a monoton gombnyomogatással kell végigcsinálnom?
(Semmiért sem jó, rohadt unalmas...)

A történet egyébként egész jó, a tiniszerelem, meg szégyellősködés stb. iskolás témák, mint a lányok szobájába lopakodás az osztálykiránduláson is eltaláltak, de azt, hogy végig kell nyomogatni két hónapnyi iskolába járást két olyan sztori mérföldkő között, amikor történik előrelépés, na az számomra már megbocsáthatatlanul unalmas. Ezek azok a pontok, amikor robotmunkával erősíti a karaktereit az ember, csak épp nem dungeönben grindeléssel, hanem randizással és esti könyvolvasással/alkalmi munkákkal.

A játék egyetlen igazi ügyességet igénylő pontja az volt, hogy az ellenfelekkel való harcba bocsátkozás előtt azok hátába lehetett kerülni és rájuk verni karddal. Ha ez sikerült, akkor kapott egy jutalom kört a játékos. Sajnos ebbe is nagyon könnyen bele lehetett szokni.
Persze rpg-ről beszélünk, ami szándékosan nem ügyességi játék, de akkor is nagyobb hangsúlyt kellene fektetniük a játékos leleményességére, mint a szintjére. Voltak már erre jó példák, s persze benne lehet ebben az is, hogy a Personáknak van már egy hagyománya, nem tudom, én ezzel a résszel kezdtem.
De ha újra rpg-zésre adom a fejemet, az akkor már inkább olyan lesz, mint a Wizardry Tales of the Forsaken Land vagy valamiféle táblás srpg, illetve a már el is kezdett Ys: Memories of Celceta féle ügyességi/rpg hibrid.

Emlékezetes jrpg volt, de még egyszer nem lennék képes végigjátszani egy ilyet.
Szerencsére pont ezzel a karakter felhozatallal készült egy verekedős játék is, azt mindenképp kipróbálom most már.

METAL GEAR SOLID #03

Lassan a Snake Eater végére érek...
Gyorsan leszögezem, hogy bár az első és második részeket többször végigjátszottam a múltban, az MGS3 (és MGS4) csak egyetlen egyszer volt meg. Most újra nekiülve elég hullámzó a játékélmény. A fő probléma maradt most is az, hogy riadó esetén a legtöbb helyszínen kínszenvedés búvóhelyet találni és elbújni. Ha pedig sikerül, akkor olyan hosszú ideig tart az Evasion és Caution számláló, hogy közben kijártam a konyhába enni, elmentem slozira, átmentem a másik szobába és iPaden nézegettem a trophy guide-ot. Mindezt persze csak akkor, amikor nem volt kedvem újratölteni az állást, mert elfelejtettem menteni.

Ami szintén furcsa, hogy annak ellenére, hogy tíz éve altatópisztollyal játszottam végig a játékot, most szinte kizárólag késsel teszem ezt. Mindenkit kivallatok, akit csak tudok, viszont az irritáló riadó/elbújás rendszer és az azutáni felébredések miatt a legtöbbször inkább végeztem az ellenfelekkel, minthogy elkábítottam és utána elaltattam volna őket. Ez nagyon vicces volt a Sorrownál, mert a folyóban csupa spriccelő nyakú klón jött szembe. :)

A normál nehézség választása ilyen szempontból jó döntésnek is tűnik. Tényleg volt pár alkalom, főleg a játék elején, amikor inkább kikapcsoltam a gépet, semmint kedvem lett volna folytatni a riadó után. Szemben azzal, hogy az első részben, a Sons of Liberty-ben vagy a Ground Zeroesban efféle probléma egyáltalán nem volt, élvezetes volt a riadóállapot is)

Ha újra kellene játszani valamelyiket, akkor inkább a második rész lenne az.

Hangulatát tekintve viszont imádom, mellesleg a HD verzió gyönyörűen néz ki plazmán, összehasonlíthatatlanul szebb, mint a régi lcd-men.

крокодил

Ezt meg csak úgy emlékbe ide, hátha nekimennék még egyszer a játéknak és akkor összehasonlítási alapnak jó lenne. :) Illetve kicsit sajnálom, hogy nem részletesebb ez a táblázat, mert arra lettem volna kíváncsi, hogy a megölt 119 emberből mennyi volt az, akit késsel tettem el láb alól. A tippem az, hogy közel százat, a maradék pedig az üldözéses jelenetben lett lelőve.

UNDER THE SKIN

Hihetetlenül felcsigázott a film trailere és nagyon vártam, hogy a hazai mozik bemutatják, de abból végül nem lett semmi és csak mostanában sikerült megnézni, otthon.

Másképp álltam persze neki, mint a net felszínén úszkáló érdeklődők, akik számára a fő selling point, vagy inkább egyedi, domborítható terméktulajdonság nem más, mint az, hogy Scarlett Johansson meztelenkedik a filmben.

Nem rossz nő, de valahogy túlzónak érzem azt a bálványozást, ami a külseje miatt folyik körülötte. Persze akik csak emiatt nézték meg a filmet, azok biztos hangosat koppantak, mert tényleg többször is látható ruha nélkül, meg sok egyéb, lenyűgöző látnivaló van a filmben, de nem látványfilm.

Ami igazán tetszett a feszült légkör mellett (film eleje és vége), az a sok fix kamerás jelenet volt (pld.: buszmegállós rész). Úgy vettem észre, hogy sokan dobálóznak a társadalom bemutatva külső szemszögből dologgal, ami nekem nem egy erős érv amellett, hogy valami mesterművet lássak az Under the Skinben, mindenesetre örültem volna, ha az egyetlen igazi fordulópont után a filmben kicsit tovább merészkedtek volna a gyors lezárásnál.
Összességében persze érdemes volt megnézni, ritkán lát az ember rendezőt maszturbálni. :D

SPOILER
Nagyon oda tudnék képzelni a végére még egy jelenetet, amiben a motorosok begyűjtik a "bizonyítékot" és esetleg egy kicsit változnak ők is (vagy épp nem).

Pár kedvenc pillanat a fix kamerákkal (gifanimozni kellene őket. :)

METAL GEAR SOLID #02

A blog piszkozatai közt találtam most rá erre a pár áprilisi sorra, közvetlenül az MGS végigjátszása utánról:

Gyorsan lepergett a játék. (Sajnos idő és internet kapcsolat hiányában nem jutottam el odáig, hogy azonnal írhassak róla)
Ami megmaradt a játék végigjátszása közben szerzett benyomásokból: - Normál módban jó könnyű volt újrajátszva is. Egyszer estem bele csapóajtós csapdába, a bossfightoknál is alig haltam meg. (Rexnél egyszer, mire eszembe jutott, hogy mi van. A Liquides bunyóban kb. kétszer, meg az autós üldözésnél is egyszer. A többire nem emlékszem, de olyasmik lehettek, hogy elfelejtettem gyógyítani és ration helyett mást equipeltem, stb.)
A nem lopakodós részek... Mint például a lövöldözés a liftben, baromi gyengék és erőltetettek. - Ma már nagyon kényelmetlen megoldás az, hogy egyszerre csak egy eszköz lehet equipelve.

Ez csak azért érdekes, mert a napokban végigjátszottam az MGS2HD-t is. A benyomások hasonlóak:
Sokkal könnyebbek a bossfightok, mint amire emlékeztem vagy amire számítottam volna így tíz év távlatából. A legtöbb halálomat olyasmi jelentette, hogy a sniperkedésnél lusta voltam pentazemint használni és így vagy nyolcszor kilőttem a Core Shellre vezető hídra telepített C4-eket. De emellett a Rayekkel folytatott harcban egyszer, Solidusnál csodák csodájára szintén egyszer, Vampnél is egyszer fűbe haraptam, a többi meg nevetségesen könnyű volt. Ja igen, sikerült a Harrier harc után párszor belebuckfencelni az egyensúlyozós résznél a mélységbe és a csapóajtókkal is megszivattam magamat párszor. :) De összességében könnyű volt annyira, hogy ne legyek túl óvatos.

Ami emellett leginkább megmaradt:
-Ez egy ma is jó játék.
-Az nagyon nem jó benne, hogy egy idő után, ha észrevesznek, gyorsabb leugrani a tetőről és újratölteni a játékot, mint elbújni és megvárni, míg elül a riadó. Sajnos párszor simán ehhez az eszközhöz folyamodtam.
-Az irányítás esetenként még mindig nagyon öreges, főleg az úszás, a furcsa szögből történő falhoz lapulás utáni ellentétes irányú oldalazás vagy az, hogy a szaltónál hosszan nyomva a gombot akaratom ellenére lemegy Raiden a padlóra.
-Snake többször sem akar bébiszitterkedni, erre a végén "aszongya", hogy megy Sunny-ért. :D
-Már elfelejtettem, hogy ki mit akar ebben a játékban és újrajátszva sem lettem sokkal okosabb, mehetek megint wikizni. Mert hát nem értem, hogy miért nem pacsizhattam le Solidusszal a végén. Csak azért, mert akkor megölik Olga gyerekét? (mindegy, rákeresek)
-Az Otaconos szenvedés egy csöppet túl van játszva.
-Végig kellene játszani nehezebb fokozatokon is. De még van három újrajátszandó Metal Gear játékom.

Nagy kérdés: a Snake Eatert merjem-e hardon kezdeni. Emlékeim szerint ezzel a játékkal szívtam az összes közül a legtöbbet.

E3 2014

Nem vagyok elégedetlen.

Láttam több olyan játékot is, amivel játszani akarok, talán csak a megjelenési időkkel lesz probléma.

Illetve azzal, hogy most már mindenben az online-t és a kooperációt erőltetik, ami nehezen összeegyeztethető a szabadidőmmel, mások szabadidejével, meg azzal, hogy a baráti körömben megint annyi platform lesz, ahány ember.

Ami leginkább felkeltette a figyelmemet, bár már régebbi bejelentés, az a Hellraid. Pont erre van szükségem, kis dark fantasy kaszabolás, lehetőleg nem Skyrim, stb. kivitelben, amikor a játék arról szól, hogy hány grammot bírok még elcipelni a boltig a szajréból és az ott kapott pénzen mit tudok még venni. Hanem inkább Deathtrap Dungeon féleség. Addig persze nyomhatom a Souls játékokat is, ideje is lenne már újra rájuk gyógyulnom.

Assassin's Creed Unity. Ha lesz kivel/kikkel játszani, akkor ez kap egy esélyt. Reménykedem abban, hogy most már Tenchu szerű lesz és rágyúrnak kicsit az őrök helyzetére, a kivégzésekre, küldetésekre, a történet helyett.

Rainbow Six: Siege. Semmit sem várok tőle, talán ezerszer is ugyanazt kell majd csinálni, de ki akarom próbálni. Kicsit lemaradva, de ezt érezteti velem a Fable Legends is, ami szinte kizárólag az art miatt tetszik, de az a része nálam telitalálat. Valami csökkentett árú, letöltős címként tudnám csak elképzelni a látottak alapján, de kipróbálnám ezt is. Tisztára Wii U játék, amúgy. :D

Far Cry 4. Ó, hát a harmadik részt sem nyomtam végig, de amíg nyomtam, addig imádtam. A gyengém ez a környezet és a garázdálkodás.

No Man's Sky. Ez akkor most Elite bolygóra szállással? :D Listára véve.

Dead Island 2. Iparosmunka, az előzővel nem is játszottam, de egy generáció indításakor egy ilyet nagyon tudnék élvezni. Ez a generáció meg még két évig csak indul, úgyis. :D A The Order 1886 ugyanez a kategória.

Batman és Metal Gear. Ezeket nem kell kommentálni.

De volt még sok egyéb érdekesség is.

Semmi olyan, ami miatt rágnám a körmeimet, de elégedett vagyok.

Csak normalizálódjanak már a nextgen játékárak.

KONZOL UNDERGROUND

Épp költözgetek és szórom kifelé a felesleges szemetet. Közben találtam rá erre a darabka történelemre, még 2006-ból.
Akkoriban kezdtem el szórakozni Macen az iWork csomagban vett Pages szövegszerkesztővel és azzal a romantikus gondolattal, hogy lehetne papíron, fénymásolásra szánt játék fanzint csinálni.

Teszt jelleggel, A4-es papírra nyomtatva, a lapokat összecelluxozva barkácsoltam össze ezt a pár oldalt, aminek elolvasása közben szinte sírva röhögök, annyira láma, régi újságokat majmoló, mesélős és egyben hype-olós stílusban követik egymást a mondatok. Még az oldal számozása is angolul van...:)

Underground nem csak az "ellenállás" miatt lett volna, hanem azért is, mert frankón loptam volna a borítóra kerülő képeket, mindenféle japán firkász blogjáról.
Meg persze azért is lehetett volna, hogy jól megkritizálhasson benne az ember másokat, de 2006-ban még zsenge troll voltam, eszembe sem jutott volna.

Ha jól emlékszem, munkahelyen, ebédszünetben készült ez a "csoda". Aztán az, hogy ez az FFXII firkálmány később átment a néhai consoleTURMIX oldalra vagy az már egy másik írás volt, már nem ugrik be. Mondjuk írtam én oda 10 pontos Silent Hill 3 tesztet is... :D

METAL GEAR SOLID #01

Akkor most a Ground Zeroes előtt szépen újrajátszom a Metal Gear Solid sorozatot, legalábbis megpróbálkozom a feladattal.
Az első, playstationös részt elindítva a hangulat letaglózott már az eligazításon. Állóképeken mozgó, zoomoló kamera az egész és szinkron, de a hozzáadott beszélgetések miatt már sokkal több, mint szinte bármi más. Mert bár el van rugaszkodva a valóságtól, mégis úgy érzi a játékos, hogy itt most komolyan veszik.

A játékrész elindulásánál azért gyorsan kaptam egy pofont is. Rögtön lebuktam. Elfelejtettem, hogy ez a játék a sarokban lévő radaron játszódik. Az ember vagy a radart nézi, vagy észreveszik. Amikor pedig tankok, stb.  alatt mászik, a radar eltűnik. Attól nem félek, hogy nem fog menni, mert sok éve végigjátszottam már jó pár alkalommal.

Ebben a játéknaplóban ki fogok térni annyi apróságra, amennyire csak tudok. Na nem a történettel kapcsolatban, hanem arra vonatkozóan, hogy korábban mi nem esett le, mert mondjuk japánul játszottam a játékkal és mi az, ami esetleg furcsa.

Az egyik ilyen dolog az, hogy a briefing szekcióban el lehet olvasni a régi Metal Gear játékok sztoriját és ott meg van említve, hogy Grey Fox és Solid Snake fegyverek nélkül küzdöttek meg egymással, ami bőven hatalmas hint arra nézve, hogy a ninjával is hasonlóan kell majd megküzdeni.

A másik mondhatni szőrszálhasogató apróság, hogy amikor Mei Ling bejelentkezik és megadja a frekvenciáját, az azonnal beíródik a memóriába. Azt hiszem, hogy lesz pár karakter, akiét csak bemondják és manuálisan kell majd behangolni, de már itt is örültem volna, ha elengedik a kezemet. 140.96, nem nehéz megjegyezni. :)